Posted by on máj 11, 2017 in Egyéb |

A II. világháború javában dúlt, mikor 1941-ben elkezdték az iskola alapjait kiásni. Az épület helyének kiválasztása telitalálat volt. A többi iskolától való távolság és maga a helyszín is ideális. A játszótér az erdő végében, óriási tölgyfák árnyékában volt, a tanítók nem is ragaszkodtak a tízperces szünethez, mindig megtoldották egy kicsit. Az ötvenes évek elején (mikor Tito „láncos kutya” lett) itt gyakorlatoztak a katonák, hatalmas tankállásokat, géppuska fészkeket, futóárkokat ástak. Elvonuláskor ezeket nem temették be. Micsoda jó játszóhelyek lettek ezek a gyerekeknek! Kifulladásig „árokmacskáztunk”, fogócskáztunk bennük.

Minden évben itt szervezték meg a Madarak és fák napját, ami mindig május utolsó szombatja volt. (Akkor még szombaton is volt tanítás.) az Erdősarki Iskola volt a vendéglátó. Már reggel 9 körül érkeztek a többi öt iskola tanulói lovaskocsikon. (A későbbi években a felsősök kerékpáron.) Egész napos kulturális műsor, sportvetélkedők zajlottak az iskolák legjobbjai között a hűs árnyat adó gyönyörű tölgyek alatt.

Az iskolát Márton József vállalkozó építette. Azok az idősek – akik az építkezésen fiatalon részt vettek – elmondták, hogy az italozás napi szinten folyt. Lehet, hogy ezzel magyarázható az épület tájolása. Ha 90 fokkal elfordították volna (elejével az út felé) mindkét tanterem egyforma világos lett volna. Így a felsős tanterembe soha nem sütött be a nap, főleg borús időben nagyon sötét, szemrongáló volt.

Építkezés közben elég súlyos hibák is előfordultak. Pl. elszabták a tetőgerendákat, horogfákat. A faanyagot pótolni kellett, ez miatt elég hosszú ideig állt az építkezés. Hogy ez szándékos volt-e, vagy figyelmetlenség, az már soha nem derül ki. Az építésvezető napi vendég volt az egyik közeli tanyában, ételt, italt kapott bőven naponta többször is. Az elszabott faanyagot rárakták erre a tanyára. Aki ezt mesélte, azt mondta, olyan tető van azon a tanyán, hogy az épület rég kiporlad alóla, de a tető még állni fog.

Az iskola átadása 1943-ban történt és a tanítás is ekkor kezdődött benne. Ezt azért tudom pontosan, mert az idősebb nővérem 1936. júniusi születésű, 1942-ben el kellett kezdenie az iskolát. Az első osztályt nem Erdősarkon, hanem a Pántlika úti iskolában végezte. (Együtt járt azzal a Tóth Istvánnak, aki itt lakott az Akácfa utca sarkán, sajnos nemrég elhunyt.) Ha 1942-ben nyílt volna meg az iskola, ami a mi tanyánktól kb. 300 méter, Tóth Istvánék még közelebb laktak, akkor miért jártak volna azok a csöpp gyerekek a 3 km-re lévő iskolába? A nővérem még azt is elmesélte, hogy édesanyánk nem tudta őt elkísérni a tanévnyitóra sem, mert a fiatalabb nővérem akkor született (1942. tavaszán) és olyan hosszú időre nem hagyhatta otthon a pici babát, mivel csak gyalog tudtak közlekedni. Így Tóth István édesanyja, Emi néni (Boros Emília) kísérte el a két kis első osztályost.

Tehát az Erdősarki Iskola nem 1942-ben, hanem 1943-ban nyitott, és az első tanító nem a Sárhegyi házaspár volt, hanem Rakonczai László. Ő tanított itt az 1943-44-es tanévben. Őt követte a Dóczi házaspár. A Templomhalmi Iskolában tanított Dóczi Mihály és özvegy Csukly Kálmánné Reveland Erzsébet, akik 1944-ben történt házasságkötésük után kerültek Erdősarokra és itt tanítottak 1953-ig. 1953-ban költözött a helyükre a Sárhegyi házaspár – Sárhegyi Károly és Cseh Irén. 1955-ben Sárhegyiné nyugdíjba ment, helyére jött Hász Béláné Nagy Ilona, aki a fiatal erdész felesége volt és az erdészházból járt át kerékpárral. Amíg szülési szabadságon volt 1957-ben, Fekete Flórián helyettesítette, Balástyáról járt biciklivel.

1

Sárhegyi Károlyné Irénke néni utolsó osztályával 1955. tavaszán

1958-ban Sárhegyi Károly bácsi is nyugdíjba ment, a szolgálati lakásból beköltöztek a faluba, a Kossuth utcába. Ekkor jött Szinok Gábor bácsi 1958 szeptemberétől. A felesége (Erzsike néni) nem pedagógus végzettségű volt, innentől kezdve sűrűn váltották egymást az alsós tanítók. Mivel nem megosztható volt a szolgálati lakás, kövesút sem volt, embert próbáló volt idejárni főleg télvíz idején.

1958-tól megosztották az alsó tagozatot – délelőtt tanult az 1-3. osztály, délután a 2-4.

1958. szeptembertől itt kezdte pályafutását kezdő tanítóként Sinka Ilona. Csak néhány hónapot tanított itt, őt váltotta Osváth Ilona. Ők a 2.-4. osztályt tanították, az 1.-3.-os tanítót Hász Béláné volt. Az 1959-60-as tanévben Paragi Mária és Turai József volt az alsós két tanító. Ők össze is házasodtak. Kialakítottak maguknak egy szolgálati férőhelyet a szertárban. 1960-61-ben jött alsóba Fekete Erzsébet (A későbbi Frányóné. Nagy zöld Izs-zsel járt át Balástyáról) – és Tóth Lászlóné Varga Ilona. 1961-62-ben Tóth Lászlóné elment, maradt Fekete Erzsébet, ekkor jött Bitó Józsefné Kiss Márta.

1962-62-ban Fekete Erzsébet férjhez ment Frányó Károlyhoz és a Vadgerlési Iskolába költöztek. Helyette jött Bagi Dezsőné Makra Ilona. Ők ketten – Bitóné és Baginé – voltak az alsós tanítók. 1964-től megosztották a felső tagozatot is. Ekkortól Szinok Gábor bácsi és Bitó József lett a két felsős tanító.

1966-ban elköltözött Bagi Dezsőné, helyére jött Bujdosó László. 1967-68-as tanévben Bujdosó László helyére Biczók Magdolna jött. 1969-ben Szinok Gábor bácsi nyugdíjba ment, elköltöztek Kiskunfélegyházára. Ekkor költözött be a Bitó házaspár a szolgálati lakásba. (Addig a régi orvos lakásban laktak.) Gábor bácsi helyére nem vettek föl senkit. A felsős létszám annyira lecsökkent, hogy újra összevonták a felső négy osztályt. Felsőben Bitó József tanított 1979-ig, ekkor a nagyon alacsony létszám miatt megszűnt a felső tagozat. Az alacsony létszám miatt 1969-től az alsó négy osztályt is újra összevonták. Bitó Józsefné tanított 1995-ig. Ekkor végleg bezárták az iskolát.

Ezeket az adatokat azért tudom pontosan, mert 1953-tól ide jártam iskolába. 1962-ben ballagtam el, az utána következő időszak leírásához Bitóné Mártika nyújtott segítséget, amit ezúttal is köszönök. Mivel közel laktunk az iskolához, édesanyám rendszeresen átjárt segíteni a tanító néniknek (Dóczinénak, Sárhegyinénke) mosni, takarítani. A tantermeket a szüleim meszelték be, takarították ki minden nyáron. Édesapám vágta náluk a disznót, édesanyám is ott segédkezett. Így én, mint kisgyerek gyakori „vendég” voltam az iskolában, meg a tanítói lakásban. Mindig rácsodálkoztam Sárhegyi Károly bácsi csodálatos lepke-gyűjteményére, meg preparált madaraira. Dóczinéról nagyon halvány emlékeim vannak. 1952-ben született meg a kisunokája. Olyan boldog volt, hogy minden hónapi szülinapjára kis versikét írt neki egészen egy éves koráig – és azt nekünk is felolvasta. Sárhegyiné Irénke nénire már jobban emlékszem. 1953 nyarán mikor ideköltöztek, eljöttek hozzánk, mivel Dócziné ajánlotta, hogy a szüleimtől kérhetnek segítséget, ha gondjuk akad. Én nagy merészen odaálltam a tanító néni elé és megkérdeztem, nem mehetnék-e a nővéremmel együtt én is iskolába. Ő mosolyogva magához húzott és azt mondta, hát gyere! Valószínű azt gondolta, pár nap múlva úgyis rá fogok unni. Így kezdtem én 1953-ban ötévesen az iskolát. Szorgalmasan végigjártam az egész tanévet, de fiatal korom miatt nem kaphattam bizonyítványt, újra kellett járnom az első osztályt.

1958-ban kezdtem az ötödik osztályt, így abban a szerencsében volt részem, hogy négy évig járhattam Szinok Gábor bácsihoz, a világ legjobb tanítójához.

Felső tagozatban az iskola történetében csupán négy tanító tanított – Dóczi Mihály (1944-1953), Sárhegyi Károly (1953-1958), Szinok Gábor (1958-1969) és Bitó József (1964-1979). Ezeket a tanítókat (feleségeikkel együtt) nagyon nagy tisztelet övezte a tanyavilágban. Ők valódi „lámpások” voltak. Fáradságot nem ismerve nyújtottak a tananyagon kívül még nagyon sok pluszt, összefogva az iskolából kimaradt fiatalokat is. Színdarabokat, néptáncokat tanítottak be. A tanyavilágban akkoriban elég nagy volt a szegénység, a néptánchoz nem tudták volna megvenni a ruhát, ezért Sárhegyiné Irénke néni színes krepp papírból varrt szoknyát a lányoknak. Az idős Sebők Balázs bácsi kisérte őket hegedűvel.

Ezek a tanítók vállalták a felnőtt képzést is, gázlámpa mellett vezették az esti iskolát. Mikor 1968-ban kigyulladt a villany, esténként a tanulás befejezése után beültek az emberek TV-t nézni. Ügyes-bajos dolgaikkal is bátran fordulhattak a tanítókhoz, a segítség biztos nem maradt el. Ezért tisztelték annyira ezeket a tanítókat. Mikor ezt beszélgetés közben megemlítették Bitó tanár úrnak, szerényen csak annyit mondott, Szinok Gábor bácsi után nem volt nehéz kivívni a tiszteletet.

Én meg azt mondom, ha Gábor bácsi magasra tette a lécet, azt „megugorni” nem volt kis feladat – és nekik sikerült!

 Nagyon sajnálom, hogy ez a korszak – az Erdősarki Iskola története – a Bitó házaspárral lezárult. Azt gondolom, aki ebbe az iskolába járt, sok tudással és emberi értékkel gazdagodva, csak szeretettel emlékezik az itt eltöltött évekre.

 

Tóth Józsefné (Sinkó Matild)

volt erdősarki diák