Újabb siker országos zenekari versenyen

Zenekarosok, Szülők, Barátaink!

„Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes!”

Ez hangzott el a IX. Országos Zenekari Verseny gáláján a zsűri elnök gondolatai közt. Aki ott volt a Kisteleki és Csengelei Alapfokú Művészeti Iskola Gyermek-Ifjúsági Fúvószenekarral a Budafokon megrendezett megmérettetésen – segített a szervezésben vagy csak egyszerűen drukkolt nekünk – az tudja, hogy ez az egyszerű mondat igaz. Felemelő érzés volt, ahogy kimondták a nevünket az eredményhirdetésen, és közölték, hogy a korosztályunkban III. helyezést értünk el. Megérte a sok munkát!

Szeretném megköszönni, elsősorban a gyerekeknek és szüleiknek, akik elhitték sokszor azt is, amiben én magam is kételkedtem.

Szeretném megköszönni azoknak, akik segítettek az egész projekt megszervezésében: a települések önkormányzatainak (a csengelei ingyen buszt), művészeti iskolák vezetőségeinek, iskolatitkárainak, fúvós és ütős tanárainak. Szeretném név szerint megköszönni Horváth Lívia, Pete Réka és Kalmár Gergely munkáját, akik a próbákon is segítették a felkészítést.

Ezek után csak azzal szeretnék biztatni mindenkit, hogy hajrá! Itt van nemsokára június 24-25. Megyünk Zrenjaninba és nemzetközi szinten is megmérettetjük magunkat. Reméljük, onnan is legalább olyan büszkén és boldogan jövünk haza, mint most!

Czirok Zoltán, zenekarvezető

 Projektzenekar – ahogyan mi láttuk

Mikor Zoli bácsi mondta, hogy projektzenekart akar létrehozni a kisteleki és csengelei fiatalokból, mert szeretné, ha részt vennénk egy országos és egy nemzetközi versenyen, arra gondoltam, hogy már megint egy újabb teher: a próbákra rámegy a szombati nap fele, és totál idegenekkel kell majd együtt lenni. Viszont az is eszembe jutott, milyen jó érzés volt tavaly, mikor megnyertük a zrenjanini versenyt, és gondoltam, belevágok, vállalom.

Fárasztó volt a sok-sok próba, és utáltam, hogy még a tavaszi szünet is rövidebb lett, mert jönni kellett zenekarra. A darabok egyébként nagyon megtetszettek, és egyre szebben sikerült eljátszanunk őket. Rájöttem, hogy a projektzenekarban is vannak jó fejek, sőt, ha belegondolok, mindenki az. Most már a nevét is tudom mindenkinek.

A kisteleki koncert sokat jelentett számomra. Olyan jó volt látni azt a rengeteg szülőt, barátot, akik eljöttek, meghallgattak, és megtapsoltak minket. A taps mindig felemelő érzés. De a legjobb az volt, amit a koncert végén mondott Zoli bácsi: „Nálam ezek a gyerekek mindenképpen elsők”. Tudtuk, hogy profi zenekarokkal kell majd megmérkőznünk, és esélyeink a 4. helytől indulnak, ezért arra törekedtünk, hogy a tőlünk telhető legszebben adjuk elő a darabokat.

Mikor Budafokra értünk, felpörögtek az események: sietve kellett a hangszereket kipakolnunk a buszból, tartottunk még egy nagy próbát a számunkra kijelölt teremben, és már mehettünk is a színpadra. A reflektorok elvakítottak, és nagyon meleg volt, ahogy ránk világítottak. Nem sokra emlékszem abból, ami a színpadon történt, csak tudom, hogy így még sosem szóltak ezek a darabok. Teljesen új volt a terem akusztikája. Végre hallottam a klarinétokat, így volt kikre támaszkodnom. Láttam Zoli bácsi arcát, aki mosolyogva és elismerően nézett ránk miközben vezényelt.

És feldübörgött a taps. Hatalmas volt. Akik eljöttek velünk, hogy meghallgassanak minket, a szülők, tanárok, hozzátartozók sorra jöttek oda hozzánk, és gratuláltak, a kicsiknek még puszit is adtak. Azt mondták, fantasztikusan szólt, még a kisteleki koncertnél is jobban. Ekkor kezdtünk el reménykedni, hogy hátha lesz számunkra hely a dobogón.

Meghallgattuk versenytársainkat, és saját fülünkkel hallhattuk, mi is az a profi zenekar. Hát igen. Nagyon szép zenéket játszottak – nagyon szépen. Éreztük, ha nem jutunk fel a dobogóra, akkor is megtiszteltetés, hogy ilyen társasággal versenyezhettünk együtt. Egyébként a versenyről meg azt mondta a zsűri elnöke, hogy nem igazán szereti, ha a művészetben úgy versengünk, mint a sportban, mert itt az a lényeg, hogy mindenki eljusson a célba. Ez a cél pedig a zene szeretete, és ő úgy érzi, az itt jelenlévők már mind elindultak az ide vezető úton.

Az eredményhirdetés idegtépően lassú volt. Amikor meghallottuk, hogy harmadik helyezést értünk el, hatalmas üdvrivalgásban törtünk ki. Ez ugyanakkora öröm volt számunkra, mint a tavalyi első hely Zrenjaninban. Hiszen jók voltunk, jól megcsináltuk, és ezt mások is így látták és elismerték.

Fárasztó volt az ide vezető út, de megérte. Már alig várom Zrenjanint! És ha Zoli bácsi újabb versenyre akarna vinni bennünket, oda is nagyon szívesen mennénk.

 Katona Petra Mária és Katona Veronika